Tegnap a gondozóm betett egy nagy dobozba, ami egy autó hátsó üléséhez volt rögzítve. Aztán beült az autóba ő is, és elindultunk.

Utoljára akkor ültem ilyenben, amikor ide hoztak. Ide, erre az új helyre, ahol majd’ egy évig koptattam a kennelt, ugráltam, hancúroztam különböző szukákkal, jókat hűsöltem a fák árnyékában, meleget ettem és méghozzá rendszeresen, esténként. Láttam, hogy a kutyák cserélődtek körülöttem, mindig volt, amelyikért jött a gazdája és mindig jött új, akit itthagytak. Vidám kutyák voltak és kiegyensúlyozottak, tudták, hogy jönni fognak értük és tényleg mindig jöttek is, ugyanazok az emberek, akik hozták őket. Egy kutyapanzió így működik, mondták. Hittem is, meg nem is, hiszen értem nem jött senki, hiába vártam. Egy idő  után már nem is vártam, igaz, nem is tudtam kire kéne várnom?! Azokra az emberekre, akik eladták a házukat velem együtt és nem törődtek azzal, hogy mi lesz velem? Vagy azokra,  akik behoztak ide, hogy az örömömet kifejező ugrálásról leszoktasson valaki? Jó, persze, ők aranyosak voltak, de … mégiscsak itt vagyok nem? A gondozónktól sok szeretetet kaptam, de nem többet mint bárki más. Jutifalatból is mindig pont annyit, mint bárki más. Hát nem vagyok én már más? Nem vagyok értékes, különleges? Nem szeret engem senki sem  jobban, mint más kutyát? Most is visznek valahová.

Még mindig megyünk. Kezdek félni. Hová visznek? Mi vár rám ott? Már 3 éves vagyok, sokat  tanultam gondozómnál. Ülve várom a vacsit, és már nem is ugrálok fel az emberekre (annyira). Mindig mosolygok és csóválom a farkam. Őrizném én a házat is, de addig a mostani helyemen nem mehettem el, a kutyáknak a kutyafuttató és a kennelek voltak fenntartva. Pedig ha lenne saját, igazán saját gazdám, aki csak az enyém, senki másé! Ha én  lennék neki legszebb, legkülönlegesebb kutya a széles e világon! Hát én azért bármit megtennék! Boldogan dolgozok neki, őrzöm a házát, vigyázom a gyermekét, játszok vele és még simogathat is ha akar, bármikor! Hjaaaaaj, az lenne csak az igazi jó világ!

Hoppá! Ismerős környéken vagyunk. Hé, hé, én már jártam erre! Kezdek egészen izgalomba jönni! Most megállunk. De ez nem az a ház. Vagy mégis az lenne? Az udvar igen, lehetséges, de  a ház… Valahogy olyan más. „Szépen átépítették" mondja gondozóm. Aha, most már értem én is. És van egy hatalmas kennel is az udvaron. Az utca felé néz. De csak egy kennelt látok. Lehetséges ez? Lehet, hogy az enyém lesz? És ki fog rólam gondoskodni?
Nyílik a ház ajtaja és ismerős férfi lép ki rajta. Ő az, aki etetett és itatott, miután gazdáim elmentek, itthagytak engem (ők úgy magyarázták: elköltöztek). Arra a másik helyre, a Panzióba is ő vitt el. Rendes ember, szeretem a szagát. Felénk közelít, mosolyog. Ideér, kezet fog gondozómmal. Megpaskolja az oldalam, simogatja a fejem. A két férfi beszélget, jó hallgatni őket, megnyugtat. Valamiért melegség járja át testem, megkönnyebbülök, ha eddig nem történt baj, akkor ezután sem lehet. Egyszercsak gondozóm búcsúzkodni kezd, leguggol hozzám, simogat. Halkan beszél hozzám, mintha valami nagy titkot bízna még utoljára rám. Kér, hogy viselkedjek jól, ne ugráljak a kislányra, ne legyek heves és ne akarjak a kerítésen kiugrálni. Azt mondja hazaértem, ez az udvar és ez az ember most már az enyém. Hívjam az udvart otthonomnak, a férfit a gazdámnak. Azt is mondja, hogy találkozunk még. Remélem. Sokat köszönhetek neki. Például azt, hogy hazaértem.