Hideg van. Hm. Milyen érdekes, hogy a temetőben mindig hideg van. Talán a holtak lehelete?
A lábaim úgy visznek előre, mintha haza térnék. Egyenesen, balra, jobbra, aztán még egyszer jobbra, a borostyánnal benőtt sír mögött a második. Megérkeztem. Szemem elhomályosul, torkom elszorul. Nem, nem a gazdámhoz érkeztem meg. Csak a sírjához.
Régebben ugatással köszöntöttem, de a temetőőr nem nézte jó szemmel, azt mondta, megzavarom a gyászolókat és elüldözött. Azóta nem ugatok, igyekszek nem terhére lenni az embereknek, hátha akkor megtűrnek, és nem üldöznek el annak az embernek a sírjától, akiben még mindig hiszek, aki vigaszt nyújt nekem. Lefekszek a sír mellé, szomorú fejem finoman a hantra teszem. Orromtól 20 centire rozsdabarnára száradt csokor szárai merednek szagtalanul az égbe, a szirmokat már réges-rég tovahordta a szél. Lágy szellő simít  végig testemen, mintha halott gazdám keze siklana végig rajtam. Megborzongok, halkan felnyüszögök. Óóóó, hogy hiányzik nekem az a kéz, az a hang, az a szelíd, szerető pillantás! Emlékeimbe temetkezek. Emlékszem, milyen szépen éltünk hármasban: a Gazdim,  Andi, és én, Bandi. Kertben játszottunk, házban aludtunk. Nem fáztunk, nem éheztünk, nem szorultunk rá mások segítségére. Boldogok és elégedettek voltunk. De milyen nagyon rövid idő adatott meg nekünk együtt! Ó, hiszen még csak a második őszömet élem most is, máris nélküled!
A halál váratlanul, hirtelen jött el érted. Mi pedig magunkra maradtunk. Magunkra maradtunk és az utcára kerültünk. Nem tudom mit tegyek, mit is tehetnék. De nem vagyok egyedül. Fel kell nőnöm, gondoskodnom kell Andiról. Ő számít rám. Igen, nem vagyok egyedül.
Nagyot sóhajtok, mennem kell. Úgy állok fel, mintha az emlékek súlyától 10 évet öregedtem volna. Mennyi időt is töltöttem itt, nálad? Egy órát? Kettőt? A hideg sír tövében elgémberedett  tagjaimat ki sem nyújtóztatom. Félek, illetlenség lenne. Sántikálva botorkálok néhány lépést. A borostyánnal benőtt sírtól még egyszer visszanézek, halkan vakkantok egy párat: „Szerbusz Gazdám, holnap is jövök!".

Felgyorsítom lépteimet. Balra, balra, jobbra és egyenesen. Újra az utcán vagyok. Andi már biztosan vár. Sietnem kell. Olyan bohókás, még a végén valami baja esik! Tegnap óta például  sántít. Lehet, hogy megint rosszkor szaladt át az úttesten!? Nagyon is lehetséges! Persze tagadja, de szerintem ez történhetett! Elcsapta egy autó. És még így is szerencséje volt!  Hát igen. Ő még nálam is fiatalabb, szinte még kölyök! Ráadásul benne foxivér is csörgedezik, nem labrador és csau-csau, mint nekem. Ő nem tud nyugton maradni. Hogy tudnám egymagam csendre, nyugalomra inteni? Hogy tudnám meggyőzni arról, hogy ha nem hallgat rám, akár az életébe is kerülhet a szeleburdisága? Azt sem hiszi el nekem, hogy nem minden ember jóindulatú. Pedig ha neki lenne igaza, akkor most nem lennénk utcán. Mégis itt vagyunk.

Jó, persze, vannak kedves emberek, akik etetnek, itatnak, néha megsimogatnak, de haza azért  mégsem visz senki. És állatorvoshoz sem. Pedig nagyon aggódok Andi sántikálása miatt! És itt a nyakunkon a tél fenyegető hidege is. Mi lesz velünk így?

Átnézek az út másik oldalára. Közvetlenül az orrom előtt egy teherautó dübörög el fékezés nélkül, egy pillanatra eltakarva a vidám csendéletet. Benzingőzös szele megcsavarja érzékeny  orrom, lobogtatja füleimet. Már látom is Őt! Ugri-bugri, játékos, nyüzsgő Andika!  Vidám, mosolygós szemében pajkos fény villan! Már megint ember-vendége van. Egy kislány dögönyözi, Andi hangosan, elégedetten sóhajtozva hagyja magát, a kislány gurgulázva kacag. Szeretnék elbújni, hogy hagy élvezze még ki kiváltságos, kölyök-helyzetét   Andi, de már késő: észrevett! Azonnal felpattan és – ahogy szokta – túláradó örömmel ugrál felém, sérült hátsó lábával alig érinti a talajt. Gyorsan átszaladok az úttesten,  mielőtt még ő teszi ezt meg, körülnézés nélkül, és esetleg a szemem láttára ütteti el magát egy autóval.  A kislány anyukája, kihasználva a kínálkozó helyzetet a szökésre, kézen  fogja kutyaimádó sarját és annak heves tiltakozása ellenére elrángatja őt a közelünkből. Ismét magunkra maradtunk. Andi már nem is vesz róluk tudomást. Most már csak engem lát. Boldogan nyüszögve arcomba nyal, aztán a hátamra ugrál, fülemet harapdálja.

Istenem, mondd, találunk mi még magunknak gazdát valaha? Lesz még egyszer az életben tető a fejünk felett? Lesznek-e saját játékaink, saját etető és itató tálunk? Lehetünk-e még egyszer, egy kis időre, azok, amik vagyunk – önfeledten játszó kölyök kutyák? Kapunk-e valaha még oltást, orvosi ellátást? Vagy már örökre kegyelemkenyéren fogunk élni? Míg el nem csap egy autó, vagy meg nem mérgez egy rosszindulatú ember? Vagy megfagyunk egy pár hónap múlva? Egyedül? Elhagyatottan?

Gazdám, ha előre látod a szivárványhidat, ami érted jött, előre gondoskodtál volna rólunk, ugye?

Szívembe régi emlékek képe markol, fájón, torkomban gombóc, szememben könnyek gyűlnek. Látom magamat Andival együtt egy kerítéssel körülvett kertben, pöttyös labdával játszani. Fényes szőrünk csillog a szikrázó napfényben, szemünk mosolyog. Nyakunkban piros nyakörv, a nyakörvön biléta, benne nevünk: ANDI és BANDI. Andi nem sántít, és nem   vagyunk éhesek. Boldogok vagyunk, kiegyensúlyozottak, elégedettek. Rajongunk egy emberért, aki szeret minket és gondoskodik rólunk. Tisztelettel és hűséggel nézünk fel rá. Ó, de  szép erre gondolni!

Istenem, add, hogy ezek ne a múlt, hanem a jövő képei legyenek! Emberek, segítsetek! Kérlek!      

Bandi egy nagytestű, fekete, 2 év körüli labrador és csau-csau keverék kan kutyus, társa, Andi, egy másfél év körüli, kistestű foxi-tacskó keverék lány. Gazdájuk halála óta az utcán élnek Dorog egyik forgalmas útja mellett. Ki vannak téve az időjárás viszontagságainak, életük nap mint nap veszélyben van a száguldó autók miatt. Kegyelemkenyéren élnek, de hálásak minden becéző szóért, minden simogatásért, minden falat kenyérért. Nagyon szelídek, barátságosak. Bandi minden áldott nap elmegy a temetőbe gazdája sírjához, aztán siet vissza Andihoz, aki csak rá számíthat.
Andit és Bandit a Szentendrei "Árvácska" Állatvédő Egyesület vette pártfogásába.
Orvosi ellátásukra, ivartalanításuk fedezésére az alábbi számlaszámon várják az adományokat, a közleményben Andi és Bandi névre való hivatkozással:

64700076-10006234 

Felelős gazdijeleltek jelentkezését Sztakó Edit a 06-20-571-6502 telefonszámon várja.

Forrás: http://abbcenter.com/kutya