Fáradt vagyok. Nagyon fáradt. Mellkasom szorít, szívem lomhán ver. Mindenem fáj, nehéz minden mozdulat. Piszok meleg
nyarunk van. Nem is emlékszek, vajon az elmúlt 11 nyár is ilyen meleg volt? Lehet. Lehet, hogy csak öreg testem nem bírja ezt a 12. forró nyarat. Mindenesetre nagyon várom már, hogy az izzó nyári nap narancssárga korongja eltűnjön végre a hegyek mögött, és máshol ontsa melegét.
Igen, végre eltűnt a napkorong, az églassan szürkülni kezd, óráról órára enyhül a rekkenő hőség, lassan előbukkan a fehér fényű hold. Végre. Most már jobb. Mintha levegőt is könnyebben kapnék. Megkönnyebbülten csukom be a szemem, nagyot sóhajtok. Akkorát, amekkorát csak feszítő mellkasom enged. Egyszercsak éles emlékképet látok lecsukott szemhéjam mögött, olyan élesen, mint egy vízió. Látom magam apró szőrgombócnak, testvéreim között rohangálva, bukdácsolva, szinte gurulva. Fellökjük egymást, versenyzünk a Mamáig. Mert Mama is ott van. Látom elnéző, szerető pillantását, érzem meleg, nedves nyelvének érintését hátamon. Édes, meleg tejének illata felkúszik orromba, onnan szívembe, és meg is markolja azt. Ó Mama, már 12 nyár óta nem láttalak!
Kinyitom szemem és az éjszaka ellenére egy halovány szivárványt veszek észre az égen ott, ahol a nap eltűnt a hegyek mögött. Halványsága ellenére csodálatosan színes. Istenem, de szép! Olyan, mint egy látomás. Újra behunyom szemem, és újabb képet látok. Ezúttal első találkozásomat gazdáimmal. Ahogy rámnéztek, kiemeltek testvéreim közül, rámmosolyogtak, megpaskoltak. Az első hang, amely csak nekem szólt, az első simogatás: egy életen tartó szeretet első
szikrái. Beleborzongok. Kinyitom szemem, csak hogy megnézzem, ott van-e még a szivárvány. Ott van, sőt talán még fényesebb is, mint az előbb. Megnyugszok, visszatérek álomképeimhez.Látom magam egy, kettő, majd 5 nyárral később is. Pereg életem filmje, és én elégedett vagyok a látvánnyal. Újra átélem az első hóesést. Hideg fehérség ropog a lábam alatt, gazdám mellettem sétál. Néha eldob egy hógolyót, mosolyogva nézi, hogy keresem a fehér golyót a fehér hóban, ahova esett. Rohangálok, dühösen harapom a havat: "itt kell lennie a golyónak! Láttam, hogy ide esett!" Ázottan, fáradtan, de elégedetten érünk haza, otthonunkba, ahol meleg ételt kapok, mellé friss vizet.
Aztán a hó olvadni kezd. Lucskossá válik, a jeges föld elszívni nem tudja. Minden sétából sárosan térünk haza. Mint két ázott veréb! Mosolyognom kell a gondolatra! Majd lassan kitavaszodik. A természet elkezd ébredezni, zöldellni, apró virágok dugják ki fejüket a saras földből, a tavalyi avarból megmaradt faágak remek játék lehetőségét kínálják. Viszem gazdámnak: "nézd micsoda kincs!" Eldobja nekem, és én érte szaladok.
Visszaviszem neki és várom, hogy újra eldobja. Nyelvem kilóg a számból, erősen lihegek, de jól esik, ó, nagyon, nagyon jól esik! Újabb kép: a nap egyre melegebben ontja sugarát, a nappalok megnyúlnak, az éjszakák egyre rövidülnek, eljött a nyár. Tóban úszok, gazdám a parton vár. Néha kiúszok hozzá, viszek neki fát, ezt-azt, várom, hogy eldobja, vissza a vízbe. Máskor nem dob nekem semmit, csak sétál a parton, én pedig figyelem, hogyan tudnék a kedvében járni...
Egyszercsak az őszi avar illata mar az orromba. Erdőben vagyok. Színes leveleket látok. Egy részük még a fákon van, más részük lábam alatt ropog. Erdei állatok és más kutyák izgalmas szagorgiáit fedezem fel minden egyes fa tövében és szippantom fiatal, tág tüdőmbe. Majd türelmetlen hangot hallok, gazdám hív. "Ali!" És én röpülök felé. Hozzá tartozok. Sóhajtva nyitom ki szemem. Igen, a szivárvány határozottan erősödik, sőt, talán szélesedett is. Azt hiszem felém tart.Elmerengek. Igen, elmondhatom, hogy nagyon szép, teljes életem volt. Mindenem megvolt, soha, semmiben nem szenvedtem hiányt. Szerető gazdáim voltak, akik mindig gondoskodtak rólam és még most is velem, vannak, pedig most már sok hasznomat nem veszik.
Pedig régen még kutyaiskolába is jártunk, amit nagyon szerettem. Lelkesen tanultam, tele voltam erővel, energiával. Apportfát hoztam-vittem, önfeledten labdáztam, és mindent, de mindent megpróbáltam úgy tenni, hogy gazdám büszke lehessen rám.
Kedvencem azonban az örző-védő munka volt. Szerettem csibészelni, habzó szájjal a csibészkaron lógni, aztán bezsebelni gazdám dicséretét. Bemutatón imitált élethelyzetekre reagálni, például autótolvajt fogni, megmenteni ezzel gazdám tulajdonát. Most is hallom a tömeg tapsviharát, látom gazdám elégedett mosolyát. Fegyelmezett, tanult felnőtté váltam, gazdám örömére.
Majd nyugodt, hosszú, szép öregkort éltem meg. Egy ideje már valóban fáj itt is, meg ott is, de hogy gazdáim közelében lehetek, mindig enyhít a fájdalmamon.
Kinyitom szememet. Fáradt vagyok. Nagyon fáradt. Szívem lomhán dobban egyet, majd még egyet, de nem is baj, hogy ilyen ritkán dobban, mert minden egyes dobbanása fáj, feszíti mellkasom. A szivárvány most már teljes erővel ragyog, széles hídja a hegyek mögül indul, és... előttem ér véget. Csodálatos, megnyugtató, csupa jót ígér. Tudom, érzem, hogy a másik végén már nincs fájdalom. Mozdulnék, de nem tudok.
Ó, de mégis! Szívverésem felgyorsul, mellkasom feszítése felerősödik, majd a fájdalom, mint szappanbuborék, szétpattan. Lelkem kiszabadul öreg testemből, s már a szivárványhídon áll. Most jó. Már nem fáj semmi. Felnézek, milyen út áll előttem? Hosszúnak
tűnik, de már könnyed vagyok, mint egy pille. Teszek egy bizonytalan lépést felfelé, újra visszanézek. Saját szemeim néznek utánam lentről, üvegesen. Ó jaj! Gazdáim így fognak rám találni reggel! Belesajdul a lelkem, azaz egész lényem, hisz már én magam vagyok a Lélek. Visszanézek a házra, tudom, gazdáim ott alusszák az igazak álmát. Felidézem hangjukat, arcukat, mosolyukat, kezük melegét. Hogyan adjam tudtukra, hogy szeretem őket? Hogyan háláljam meg a szép éveket, amiket nekik köszönhetek?
Hogy könnyítsem meg nekik az elmúlásomat? Igen, azt hiszem már tudom. Visszalépek, próbálok még egyetlen apró mozdulat erejéig öreg testembe bújni. Holtomban mosolyra
húzom a számat széles fejemen. Igen, drága gazdám! Azt akarom, hogy így találj rám. Úgy, hogy mosolygok. Ezt hagyom neked örökül, hogy tudd: elégedett voltam életemmel, amit te adtál nekem! Köszönök mindent! Visszalépek a szivárványhídra. Most már mehetek, kész vagyok. Felnézek. A szivárvány végén testvéreimet látom. És... a Mamát. Lenéz rám, mosolyog. Megyek már Mama. Megyek.
Forrás: http://abbcenter.com/kutya |
AJÁNLOM AZ OLDALT
